„Szegeden a Rákosi Mátyás-hídon közel három óra hosszat hömpölygött a dolgozók tizezreinek színes menete. Virág-, zászló- és transzparenserdő alatt vonultak el a dísztribün előtt, amelyről Nógrádi Sándor elvtárs altábornagy, a honvédelmi miniszter első helyettese üdvözölte a dolgozókat” – számolt be az 1952. évi május 1-jei felvonulásról néhány nappal az esemény után a Népszava.
De honnan jutottunk el a tömeges felvonulásokig, és mi vezetett a ma jellemző vásári hangulatú találkozásokig?
A május 1-jei ünnep eredete a 19. századi nemzetközi munkásmozgalomhoz vezet vissza. 1886-ban az amerikai munkásszövetségek általános sztrájkot hirdettek a nyolcórás munkanap bevezetéséért. A chicagói Haymarket téri események során a rendőrség a tömegbe lőtt, halálos áldozatokat okozva, majd négy munkásvezetőt kivégeztek. Az 1890-es sztrájkkal az ő emléküket idézték meg világszerte.
Magyarországon az ünnep 1945 után vált hivatalos állami eseménnyé. 1946-tól munkaszüneti nappá nyilvánították, és a dolgozók kötelező részvételével zajló felvonulások a politikai rendszer egyik látványos erődemonstrációivá váltak.
Így volt ez Szegeden is, ahol a belváros szinte hadműveleti pontossággal szervezett színterré alakult át minden május 1-jére. Egy 1955-ös újságcikkből tudjuk, hogy a menetoszlopokat útvonaltervek, gyülekezési helyek, pártszervezeti irányítás és szigorú rendészeti intézkedések irányították. A reggeli gyülekező után a Klauzál tér, a Marx tér, a Szt. István tér vagy épp a Vágóhíd környéke megtelt zászlókat szorongató, előírás szerint sorakozó csoportokkal.
Az elvárások szerint minden munkás felvonult, ehhez pedig nagyon komoly szervezésre volt szükség. A dolgozók a belváros szélén vagy kintebb található gyárakban gyűltek össze, és több menetoszlopban vonultak be a mai Belvárosi, akkor Rákosi Mátyás híd belvárosi hídfőjéig, ahol egyesülve vonultak fel az átkelőn.
Az I. számú útvonalon például a Klauzál térről indult a menet az Oroszlán utcán át a hídig. Itt sorakoztak az úttörők és a munkásmozgalomban évtizedek óta résztvevő elvtársak – a menetet mégis tízéves gyerekek vezették.
A többi útvonalon gyárak, üzemek, vállalatok és intézmények dolgozói érkeztek – a Jutaárugyár, a Konzervgyár, a Villamosvasút, a Tejüzem, az Erdőgazdaság, a Színház, a Tanácsháza, sőt még a termelőszövetkezetek lovas kocsikkal jöttek be a városba a különböző sugárutakon.
Az úttörők után érkeztek az élsportolók, az iskolák, a technikumok, az egyetemek és az egészségügyi intézmények dolgozói. A „felvonulási rend” szerint tizenkét sorban kellett haladni, minden menetet pártszervezeti megbízottak és rendőrök felügyeltek.
A szegedi május elseje ilyenkor nem csupán látványosság volt, hanem mindenestül politikai színház – díszletekkel, előírt szerepekkel, kötelező jelenléttel. A városi tér átalakult: a Széchenyi térből ideológiai centrum, a hídból demonstratív kapuk, a közintézményekből menetelési csomópontok lettek. És talán mondhatjuk: az emberek többsége nem ünnepelni kelt fel és ment be aznap reggel, hanem azért, mert elvárták tőle.
De mégis ott volt a tömegben az ember. Az, aki a gyárból jött, és tudta: ez nem az ő ünnepe, de elviszi a gyerekét, mert jól esik látni, ahogy integet. Aki feszülten figyelte a tribünt, mert nem akarta, hogy kiszúrják a vonakodását. Aki megigazította a karszalagot, mert nem akart bajt. De voltak, akik éppen a kötelező menetben tudtak egy pillanatnyi közösséget megélni – ismerős tekintetek, apró mosolyok, egy-egy spontán ének. A rendszer ideológiai céljai ellenére a május elseje paradox módon közösségi élménnyé is válhatott – nem azért, amit mondtak róla, hanem épp az emberség miatt, amit megpróbált elnyomni.
A munkásmozgalom története nem azonos a pártállam ünnepi színjátékával. Az 1946–1953 közötti időszak május elsejéi a hatalom látványos önünneplései voltak, ahol a munkás nem önmagáért, hanem a párt dicsőségéért vonult. A kommunista ígéretek – „tiéd a gyár, magadnak építed” – gyorsan foszlottak semmivé, amikor a valódi irányítás a nomenklatúra kezébe került.
Az 1956-os munkástanácsok épp ennek az árulásnak az emlékéből születtek. Ezek a tanácsok – ahogy Konok Péter és Schiffer András mondta egy 2023-as beszélgetésen – az autonóm, demokratikus szocializmus utolsó fellobbanásai voltak, amelyek újraértelmezték, mit jelenthet a munka ünnepe: nem parancsszóra menetelést, hanem a termelés feletti közösségi ellenőrzést, az elidegenedés felszámolását.
A rendszerváltás utáni történetírás sokáig elhalkította ezeknek a tanácsoknak az emlékét – és ezzel együtt május elseje is elvesztette valódi tartalmát. Ünnepből díszlet lett, munkásból statiszta, forradalmi eszméből visszafogott folklór.
És mégis: ahogy a szegedi Rákosi-hídon átvonuló ezrek között ott volt a pillantás, amely túltekintett a zászlókon, és a lépések, amelyek bár egyszerre érték a kockaköveket, mind külön életből jöttek – úgy marad meg május elseje is emlékezetünkben. Mint egy megtört, de még mindig eleven ünnep, amely nemcsak a hatalom története, hanem az embereké is – azoké, akik egyszer talán újra valóban a saját ünnepükké tehetik.
